Országmenü
Németország
Irodalom
A kezdetek
A német irodalom a németországi német nyelvű irodalmi művek összessége. Az írásbeliség kezdete a 8. század második felére datálódik, de bizonyítható, hogy már korábban is létezett szájhagyomány útján terjedő irodalom. Idetartoztak a rövid hősi énekek, himnuszok, csatadalok, halottsiratók, amelyek elsősorban a pogány vallási szertartásokhoz kapcsolódtak.
Az ófelnémet kor (1050-ig) egyetlen töredékben fennmaradt hőséneke a Hildenbrand-ének, amely egy apa és fiú közti kegyetlen párviadalt írja le. Értékes nyelvemlék a két Merseburgi ráolvasó (Merseburger, Zaubersprüche).
A feudalizmus és a kereszténység térhódításával megjelent az írásbeliség is, igaz eleinte csak a papság körében. A kolostorokban keletkezett művek célja a kereszténység terjesztése és népszerűsítése volt. A legismertebb Otfied von Weissenburg költeménye, az Evangéliumok könyve (870), amely Krisztus életét eleveníti fel.
A középfelnémet korban (1050-1350) szétvált a tanító jellegű vallási és a világi irodalom. Megváltozott a társadalom szerkezete is, a költők inkább a lovagi rendből és nem a szerzetesek közül kerültek ki. Legfontosabb irodalmi műfaj a francia hatásra létrejött udvari eposz és az ugyancsak az udvarokban született Minnesang (szerelmi ének), amely a középkori német líra csúcsát jelentette.
A német nagyepika három legkiemelkedőbb alakja Hartmann von Aue, Wolfram von Eschenbach és Gottfried von Strassburg, akik a lovagi világ eszményített képét hagyományozták az utókorra. Műveikben a lovagi erényeket, a mértékletességet, a hűséget, az állhatatosságot, Isten szolgálatát dicsőítették.
Ezzel szemben a Minnesang, az udvari szerelmet megéneklő lírai költemény, amelynek legnagyobb alakja Walter von der Vogelweide. Költészete egyesíti magában a lovagi stílust a népi természeti szerelmi költészettel. Ebből a korból való az ismeretlen osztrák szerző hőseposza, a Niebelung-ének (1200 k.) is.
A 15. században Németországban is megjelent a humanizmus, az új emberközpontú művészet. Hatására feléledt az érdeklődés az ókori szerzők iránt, a római vígjátékokat és a kortárs szerzők latin nyelvű darabjait erkölcsi útmutatásként állították színre. Ezek a darabok ellentétei voltak a középkori színjátékformának, belőlük fejlődött ki fokozatosan a XVI. századi német dráma.
Később a latin drámát a reformáció szolgálatába állították. A reformáció és a vallásháborúk korában a legelterjedtebb műfaj a pamflett és a vitairat volt. A korai újfelnémet kor (1350-1650) legjelentősebb irodalmi alkotása Luthet bibliafordítása, az első olyan fordítás, amely héber és görög szövegeket vett alapul, és irányt szabott a német irodalmi nyelv további fejlődésének.
Luther mellett a század legjellegzetesebb szerzője a nünbergi Hans Sachs, míg a reformáció és humanizmus irodalmának betetőzője a barokk felé mutató Johann Fischart volt. Sok írása a jezsuiták és az ellenreformáció ellen irányult.
A XVII. századi német barokk irodalma nehezen értékelhető a korszak és a társadalmi helyzet ismerete nélkül. A század első felét a vallási viszályok, és a harmincéves háború pusztításai nehezítették, később pedig az, hogy Németország sok kis fejedelemségre szakadt. A német barokk legnagyobb költője A. Gryphius volt.
A felvilágosodás és a klasszicizmus
A felvilágosodás és a klasszicizmus a német irodalom legfényesebb korszaka. A 18. század első felének irodalmán a francia hatás tükröződik és dominál a didaktikus jelleg. A korszak fő ideológusa Johann Christoph Gottsched drámaíró és kritikus volt, akit a korai felvilágosodás elméleti megalapozójának tartanak, valamint az ő nevéhez fűződik a német színház megreformálása is.
Gottsched racionalista irodalom felfogását élesen bírálta az angol példákat követő két svájci, Johann Jakob Bodmer és Johann Jakob Breitiger. Őket igazolta a felvilágosodás legnagyobb német színházelméleti szakembere, Gotthold Ephraim Lessing, aki a színház megújításában az angol mintát tartotta szem előtt. Ebben a folyamatban saját drámái úttörő szerepet játszottak, mint pl. az Emilia Galotti (17772), vagy a „Bőlcs Náthán” (1779).
Lessing jellegzetes új műfajokat teremtett: a társadalmi vígjátékot, a polgári szomorújátékot, és a politikai tragédiát. A klasszika előfutárai a Strum und Draung-korszak (Vihar és megpróbáltatás kb.1770-1786) alkotói. A mozgalomra nagy hatást gyakorolt J. J. Rousseau és Shakespeare, fő elméleti megalapozójának pedig, a német Johann Gottfried von Herder mondható, ő teremtette meg a nemzeti irodalom fogalmát és fedezte fel a népköltészetet.
A Strum und Draung három kulcsfogalmat hangsúlyozott, ezek a természet, a zseni és az eredetiség. Az irányzat első fontos műve J. W.Goethe Göttz von Berlichingen (1773) című drámája volt, majd ezt követte az „Ifjú Werther szenvedései”, mindezek megalapozták Goethe hírnevét.
A mozgalom sajátos műfajának a dráma tekinthető, az ifjú F. Schiller Ármány és szerelem című darabja is idetartozik. Később a Strum und Draung eszméin túllépve, az erkölcsi idealizmus konstruktívabb formája tűnik fel a klasszicizmus két kiemelkedő alkotója Goethe és Schiller műveiben. A romantikus mozgalom (kb. 1800-1830) radikálisan tovább vitte, kiterjesztette a klasszicizmus bizonyos szemléletbeli, tematikai alapelveit.
Az első romantikus iskola Jénából indult, a második Heidelbergből, majd mikor 1809-ben a heidelbergi iskola feloszlott, Berlin és Drezda lett a romantika központja. A harmadik szakasz legkiemelkedőbb képviselője E. T. A. Hoffmann és H. von Kleist volt. A 1830-as évek társadalmi-politikai mozgalmai nyomán előretört a realizmus.
Újkori irodalom
A 19. század utolsó harmadától az I. világháborúig beszélhetünk a naturalista törekvésről. A 19-20. század fordulóján számos irányzat bontakozott ki, mint pl. a neoklasszicizmus, újromantika, impresszionizmus, szimbolizmus, amelyek elsősorban a líra területén alkottak maradandó műveket.
Így pl. Rilke szimbolista verseit a német költészet legnagyobb teljesítményei közzé sorolják, de a szimbolizmus a prózaírókat sem hagyta érintetlenül, többek között Thomas Mann-t(1875-1955) sem, aki 1929-ben kapott Nobel-díjat. Legismertebb regénye a „Buddenbrook ház.
Hitler hatalomra jutásával (1933) az irodalmat a politika határozta meg, a náci uralom alatt sok tehetséges író elhagyta az országot, vagy elüldözték, megölték őket. Magas színvonalú szépirodalom csak a második világháború után kezdett újra megjelenni.
1949-től 40 évig két Németország létezett, az NSZK és az NDK. Ez a megosztottság nem csak a politikát hatotta át, hanem megmutatkozott a két német állam irodalmában is. Áttörést, az 1990-es év hozott az ország egyesítésével, bár az eltérő gazdasági helyzet még sokáig nem ugyanazokat a témákat kínálja az egykori kelet- és nyugatnémet alkotóknak.