Nem az a tündéres-királylányos mese,
amiért a kislányok leginkább odavannak, de végtelenül kedves és
tanulságos történet,a mit már gyerekként is szívesen
hallgattam...
Volt egyszer egy suszter, értette a
mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis
úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való
bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta
volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn,
gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul
éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán
fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az
asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a
dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást,
minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs
a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan
vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen
ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! -
mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte,
valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két
párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen
kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel
- gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap
fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett
megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s
a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt
vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen
találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este
kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes
jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett
belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét
kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt
mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma
éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan
segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra,
hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert
előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény
tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi
lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak
valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó
egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se
szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott
bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak,
parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter
azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy
szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem
készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka
mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap
reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk
ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron
szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit?
Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik
harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis
cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán
járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember
meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát,
míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr
helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek
mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd
a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek,
és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a
pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez
kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak
a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak,
egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Ugye, milyen csinos
fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!
-
énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak,
végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha
többet.
A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig
volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.