Országmenü
Ausztria
Irodalom
Osztrák irodalomnak nevezzük, a mai Osztrák Köztársaság, illetve a történelmi Ausztria területén létrejött német nyelvű irodalmi alkotások összességét. Az osztrák kultúra igazából csak a XV-XVII. században kezdett jellegzetes vonásokat ölteni, vagyis az első nagy Habsburg-császárok illetve a katolikus ellenreformáció idején.
Az osztrák irodalom pedig csak egy újabb politikai fordulat, a Német-Római Birodalom megszűnése, és az Osztrák Császárság létrejötte (1804) után, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a romantika korszakára datálódik. Ekkor lettek felismerhetők az összetéveszthetetlenül és tudatosan osztrák stílusjegyek és témák.
A korábbi évszázadokban csak nyomokban követhetőek ezek a sajátosságok, így volt ez a 8-9. századi latin nyelvű írásos emlékeken, a 11-12. századi egyházi irodalmon (Henrich von Melk), a 12. századi lovagi költészeten, a 13. században Henrich von dem Türtin regénykísérletein. Ugyancsak ezt mondhatjuk, a 14. századi L. Stainreuter „Osztrák krónika 95 uralkodóról” című művéről, majd a humanista irodalmon át, a felvilágosodás szerzőiről és műveikről is.
A romantika korában önállósult tehát az osztrák irodalom, a legerősebb műfaja pedig a dráma volt. Ekkoriban élte második virágkorát a bécsi népszínmű, amelynek ismertebb szerzői Adolf Bäuerle, Joseph Alois Gleich, Karl Meisl és J. E. Schikaneder.
Gyakran ismert drámaíróktól vették át témáikat, és műveik a rögtönzés lehetőségével is éltek. Ezt a szokást fejlesztette tovább Ferdinand Raimund tündérjátékai, valamint a műfaj utolsó klasszikusa Johann Nepumok Nestory társadalmi szatírája, melyek kitűnő szellemességgel pellengérezték ki a korabeli társadalom szinte minden rétegét, de elsősorban az újgazdag polgárokat.
A század legjelesebb osztrák drámaírója Franz Grillparzelt, aki a Bánk bán-témát is feldolgozta és darabjainak megformálásában tudatos klasszicista elveket követett.
A népszerű ellenzéki politikai líra úttörője Anastasius Grün volt, (Egy bécsi költő sétái c. kötetével,1831), aki megadta az alaphangot a Vormärz (világfájdalom) költészete számára, melyben Bécstől távoli költök is hallaták hangjukat, mint pl. Nikolaus Lenau.
A lírikusok közül Lenau, a korszakra jellemző világfájdalom egyik legszuggesztívebb megszólaltatója volt. Rövid verseiből a természet mindenek felettiségét hirdető nézete is kifejezésre jut.
Az osztrák próza csak némi késéssel követte a többi műfaj fejlődését. Első jelentős alakjának Adalbert Stifter-t teintették, aki a német klasszika eszményeit kívánta átültetni műveiben. Az 1800-as évek közepének elismert szerzője volt még, a liberáis szemléletű Ferdinand Kürnberger is.
A levert forradalmak korában egyre nagyobb teret nyert a realista próza, amely legnagyobb kritikai realista alkotójának, Ludwig Anzengruber- t tekintette, nála a paraszti ábrázolás szinte már naturalisztikus pontosságig ment.
A naturalizmus kevéssé érintette az ország irodalmát, annál nagyobb erővel tört elő az írók műveiben a Freud-féle pszichoanalízis hatása, mint pl. A. Schnitzler, R. Musil, S. Zweig alkotásaiban. Az osztrák irodalom nagy korszakának számított az 1890-es években induló szimbolizmus. Képviselői közt találjuk pl. H. von Hofmannsthal-t, F. Kafka-t, H. Broch-t, R. M: Rilke-t, Ö von Horváthot.
Azt a kulturális pezsgést, ami az I. világháború után is folytatódott, s amelynek része volt L. Wittgenstein és a Bécsi kör kibontakozása, a náci megszállás törte le. Az osztrák írók közül sokan száműzetésbe kényszerültek, mások elhallgattak.
A II. világháború utáni időszakra a különböző irányzatok békés egymás mellett élése a jellemző. A XX. századi irodalom klasszikusává vált az 1981-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Elias Canetti 1905-1994).
Egyéni hangú elbeszélő és drámai műveinek sokszólamú merészségéért 2004-ben ugyancsak irodalmi Nobel-díjban részesült Elfried Jelinek (1946-), aki szinte mindent tud az érzelmekről és azok kialakulásáról és eltorzulásáról.